Bodnár, pintér, kádár, borkötő, hordókötő – egyazon mesterségnek különböző eredetű (német, szerbhorvát, magyar) elnevezései. A kádármesterek készítették a mindennapi élethez szükséges különböző tárolóedényeket: hordókat, dézsákat, kádakat, puttonyokat, vedreket, bödönöket, csebreket, köpűket.
Különösen fontos szerepük volt abban, hogy hordókkal lássák el a nagy bortermő vidékeket. Alapanyaguk elsősorban a tölgyfa volt, ezért a nagy kádárközpontok tölgyerdők közelében jöttek létre.
A mesterségbeli tudás és a sajátos szerszámkészlet legtöbbször apáról fiúra öröklődött, a kádármesterek gyakran céhekbe szerveződtek. A kádárok használták még az eperfát, akácot és a szelídgesztenyét, Erdélyben pedig a fenyőfát is.
A faanyag feldarabolását a zsindelykészítőkhöz hasonló módon végezték, utána a dongákat egy vonópadban faragták meg. A 19. századig a hordók abroncsai kizárólag fából készültek, ezt váltotta fel az időtállóbb vasabroncs.
A legfontosabb erdélyi kádárközpontok Székelyföldön voltak:
Oroszhegy, Székelyszentkirály, Magyarhermány, Székelyvarság, Haraly, Zágon, Zabola, Papolc.
A zománcos, üveg és a műanyag tárolóedények térhódításával a kádármesterség hanyatlani kezdett, de egy igazán igényes borász ma is tudja, hogy a legjobb bor tölgyfahordóban érlelődik, az eperfából készült hordóban tartott pálinka pedig átveszi a fa gyönyörű aranysárga színét.

A III. Erdélyi Mesterségek Ünnepén a haralyi Szőke Tibor fogja bemutatni a kádármesterség fortélyait.