A kályhák megjelenésével a kályhacsempék készítői is a fazekasok voltak. Régi korokban különféle fűtőalkalmatosságok léteztek, a mi térségünkben a lakóházak belsejében működtetett nyílt tűzhelyek fejlődésével alakultak ki a kályhák / fűtők / cserepesek / népi kandallók. Több funkciót teljesítettek: a ház számára fény- és hőforrásként működő nyílt tűzhely az ételkészítés eszköze is volt. Idővel a tűzhely felé helyezett fonott/tapasztott szerkezetű füstfogó alakult át csempés szerkezetű kályhává, a paloták és udvarházak kőből/téglából épített hideg helységeit kifűtő nagyméretű csempekályhák hatására. 

A koraközépkorban a kályhaszemekből, azaz jobbára máztalan fazék vagy csupor formájú kerámiaelemekből szerkesztett kályha típus volt használatban, melyek kör alakú építmények voltak. A későközépkorban terjedtek el a négyszögű, keretes, lapos kályhacsempék, melyeket henger-, hasáb formájú és e kettő kombinálásával kialakított kemencékhez alkalmaztak. A királyi udvar számára készültek félhenger formájú fülkés térben elhelyezett dekoratív, figuratív plasztikákkal kiképzett csempékből rakott kályhák is. Sajátos csempe típus volt a kályha tetejére készített oromcsempe is, különféle szegélyformák, sarokcsempék. 

Erdélyben a szászok használtak legelőbb csempés fűtőket, melyek majd az egész fejedelemségben elterjedtek udvarházakban, városi polgári környezetben és faluhelyen is. A céhes fazekasközpontok mesterei egészen bizonyosan készítettek kályhacsempét, de sok falusi fazekas is. Kisebb-nagyobb formára alakították rámás csempéiket, máztalan vagy mázas változatban. Viszonylag könnyen megkülönböztethetők a szász, habán, székely, magyar és román mesterek keze alatt készült csempe típusok, ezeken belül is felismerhetők a korstílusok szerint kialakított dekorációk: középkori későgótikus, reneszánsz csempék (XV-XVII. század), újkori barokkos / rokokó vagy klasszicista csempék (XVIII-XIX sz.), népies díszítésű parasztcsempék (XVIII-XX. század).  

A csempekészítés menete: keményfából készült faragott dúcba kézzel nyomkodták be a homokkal kevert agyagot, innen kiszedték, szárítás után kiégették. Ha mázas csempe kellett, a plasztikus kiképzésű felületet égetés előtt legtöbbször fehérfölddel megöntötték, szárították és első égetés után mázzal megöntötték, majd újra égették, hogy a máz megolvadva megüvegesedjék. Készültek zöldmázas vagy fehér alapon kék, sárga, barna mázzal díszített csempék. Már a plasztikusan domborított felületek is magas szintű dekorativitással bírtak, amit csak fokozott színes mázolásuk. Díszeik geometrikus formák, címerek, épületek, állat-, madár, emberi alakok; sajátos motívum volt a vadász, a lovaskatona, a házaspár, életfa madarakkal, de leggyakoribb a növényi ornamentika, ami lehet egyszerű vagy egészen bonyolult kompozíció. Egyértelmű nyugateurópai befolyást mutatnak (szászok, habánok, osztrákok révén), bár némely motívum (pl. életfa) Közel-Keletről vándorolhatott ide Bizáncon / Török Birodalmon át vagy a Mediterráneumból Velence útján Közép Európán át. Sajátosak a helyi magyaros motívumok, melyek a magyar/székely kisvárosi, falusi fazekasműhelyekből származnak.