Az esztergálás őshazája a Közel-Kelet; mintegy ötezer éves múltra tekinthetünk vissza babiloni, asszír, perzsa, egyiptomi, görög, római források alapján. Az első esztergák a tűzgyújtásra használt íjak elvét alkalmazó, kézzel hajtott „íjesztergák” voltak.
Vannak vidékek, ahol megállt az idő: Marokkóban még napjainkban is láthatunk ezzel a szerszámmal dolgozó sakkfigura-készítő mesterembert.
A következő lépés az esztergálás történetében a lábbal hajtós íjesztergák megjelenése volt, ami lehetővé tette mindkét kéz használatát a véső tartására. Ezek az esztergák oda-vissza irányban forgatták a megmunkálandó anyagot; a munka szempontjából csak a szembe forduló mozgás volt hatékony. Az európai esztergálás fénykora a reneszánsz idején kezdődött.
A 16. század hajnaláig kellett várni a forradalmi áttörésre, amikor – valószínűleg Leonardo da Vinci találmánya alapján – megszületett az egyenletes forgásirányú, lendkerekes, lábítós eszterga. A 17. században már ez volt a legelterjedtebb esztergatípus, amely folyamatosan fejlődött.
Első magyar nyelvemlékünk (a Tihanyi alapítólevél, 1055) már említi az apátság háznépe között az esztergályosmestert. Az „eszterga”, „esztergályos” szavaink délszláv eredetűek, magyar megfelelőik a „farag” szóból származó „forgács”, „forgácsoló”.
Faesztergáló mesterek keze alól számos, hétköznapi használatra való tárgy került ki: fakupák, tálak, tányérok, orsósúlyok, guzsalyak, bútorok, mozsarak, kulacsok, gombok, skatulyák…
A III. Erdélyi Mesterségek Ünnepére Baranyából érkezik Tóth Árpád, hogy bemutassa a lendkerekes, lábítós eszterga működését. Emellett az érdeklődők megtekinthetik azt is, hogyan készül a leheletfinomságú lélekmadár.
Juhász Balázs, Fotóművész, Pécs