Az agyag és a tűz találkozásából születő tégla és cserép az emberi építkezés egyik legősibb alapanyaga. Háromszéken és Erdővidéken ez a mesterség nem csupán gazdasági tevékenység volt, hanem generációkon átívelő tudás, amelyet a mai napig élő hagyományként őriznek egyes közösségek. A kézi tégla- és cserépvetés Európa reliktum-foglalkozásainak egyike – olyan mesterség, amely Nyugaton évszázadok óta kihalt, ám Székelyföldön csodálatos módon máig él.

A mesterség eredete és elterjedése

A téglaégetés módszere a fazekasság kialakulásával egyidős, gyökerei az őskorba nyúlnak vissza. Háromszék területén a rómaiak már két évezreddel ezelőtt kézzel vetett és égetett téglát használtak az építkezésekhez. A hagyományos növényi alapanyagokból – szalmából, fából – készített héjazat évszázadokon keresztül egész falvakat elpusztító tűzvészek rémével fenyegette, ezért a hatóságok tűzrendészeti szabályzatokon keresztül szorgalmazták az égetett agyagcserép használatát a házfedésben.

A Homoród mente, a Nagy-Küküllő völgye és Erdővidék települései számára különösen fontos volt, hogy a kő- és téglából épített házat cseréppel fedjék. A 19. században Magyarhermányban már mázas tetőcserepet is készítettek, a pikkelyszerű cserép pedig Székelyföldön elsőként a szomszédos Királyföld polgárosultabb falvaiban terjedt el.

Ahol a mesterség élt – nevezetes helyszínek

Háromszéken nagyobb léptékű téglavetéssel több település is foglalkozott: a sepsiszentgyörgyi Őrkő, Bereck, Torja, Bodok, Nagyborosnyó mind ismert téglavető helyek voltak. Nagybacon azonban különleges helyet foglal el ebben a hagyományban – a sároshátúak kifejezés jellegzetesen ehhez a településhez kötődik. A mesterség itteni eredetét egyes kutatók az ősidők homályába vezetik vissza, mások három-négyszáz évvel ezelőttre teszik.

Az 1895-ös iparkamarai összeírás szerint Háromszéken 67 helyszínen foglalkoztak cserépvetéssel – ez önmagában is mutatja, mekkora szerepet játszott ez a mesterség a helyi gazdaságban. 1881-ben Nagybaconban egyedül 50 katlan üzemelt, mintegy 600 embernek nyújtva megélhetést.

Egy hanyatló, de élő örökség

A számok azonban egy szomorú tendenciát is tükröznek. 1996-ra Nagybaconban a katlanok száma 10-re, a mesterségből élők száma 40-re csökkent. 2015-ben már mindössze 6 katlan üzemelt – ebből csupán 3 hagyományos, 3 gépesített –, és kevesebb mint 20 ember élt belőle. A Kovászna Megyei Művelődési Központ kutatásai szerint a kézi tégla- és cserépvetés Európa egyik utolsó élő reliktum-foglalkozása, amelynek dokumentálása, védelme és bemutatása fontos kulturális és turisztikai érdek.

Napjainkban családi léptékű téglavetés Nagybaconban, Bibarcfalván, Vargyason, Eresztevényben, Nagyborosnyón, Kisborosnyón és Cófalván zajlik – valamennyi településen cigányok dolgoznak a sármunkával. A jellegzetes hegyes végű cserepet kizárólag Nagybaconban készítik.

A téglavetés folyamata – lépésről lépésre

Előkészületek

A téglavetés mindig a nyersanyaglelőhely közvetlen közelében zajlik – általában patakmelléken, a folyó lapályán található, községi tulajdonú területen. A sárcsináló gép mellé egy kb. 8×10 méteres területet megtisztítanak a növényzettől, ahol a frissen kivetett téglák az első száradási fázison átesnek. Ezer darab tégla átlagosan egy köbméter vizet igényel.

A vetés

A munka megszervezése a családon belül történik. A fele-fele arányban agyagot és homokot tartalmazó anyag kiválasztása után a férfi megkapálja a megfelelő mennyiséget, majd mezítláb megdagasztja a sarat. A kész anyagot formába gyúrják, ügyelve arra, hogy a sár a sarkokat jól kitöltse. A nyers téglát a pad formájába egyenesre nyomva, tetejét vizes kézzel lesimítva, majd levélnek nevezett lapockákkal lefedve a földre kivetik. Egy jó téglavető egy nap alatt 1000–1200 téglát tud kivetni.

Szárítás és égetés

Kivetés után egy-két napig szikkad a tégla, majd élükre állítva, egymásra épülő hosszú sorba rakják, 8–10 sor magasságban, 4–5 méter hosszan. Időjárástól függően 1–3 hónapig szárad.

Az égetés – a katlanyozás – a mesterség legkritikusabb fázisa. A 10–12 000 téglából felépített katlant körbeépítik korábbi égetésekből származó darabokkal, majd vékonyan körbetapasztják. Minden tüzelőnyílásba külön gyújtanak be, és a tüzet folyamatosan legalább 48 órán át táplálják. Az égetés átlagban egy hétig tart – az első napokban lassú tűzön izzasztják a téglákat, az utolsó három napon fokozott tűzzel égetik ki. A lassú kihűlés során a nagy hőtől szép piros színt nyer a kész tégla.

A cserépvetés – igényesebb rokona a téglavetésnek

A cserépvetés nyersanyaga a tégláéval azonos, megmunkálása azonban sokkal igényesebb. A mesterek már hónapokkal előtte tervszerűen készülnek: a tavaszi cserépvetéshez a gondos székely gazda már ősszel beszerzi a fát és a tűzifát.

A cserép formázása különleges felkészültséget igényel. A kész cserépre való sarat két tenyérrel rutinos mozdulattal belegyúrják a formába, ráragasztják a cserép fülét (makkját), majd egy simítóval lehúzzák a formából kitüremlő sárfelesleget. A cserép friss felületét laza mozdulattal meghintik homokkal, hogy ne ragadjon a szárítódeszkához, majd átfordítják a száradókra.

A cserépcsűrben egyszerre legalább 6000 darab cserép szárad – nyáron legkevesebb két-három hétig, tavasszal és ősszel egy-másfél hónapig.

Egy eleven hagyomány

A mai kisiparosok ugyanúgy készítik az építőanyagot, mint az évszázaddal korábbi elődeik – az elmúlt két évszázadban a tégla- és cserépvetési gyakorlat eszköztára és technológiája nem módosult számottevő mértékben. A kézzel vetett tégla minőségét a szakemberek ma is elismerik: erősebb és jobb minőségű, mint a gyári tégla, porózussága miatt jobban magába szívja a maltert.

Forrás: Kinda István: Hagyományos népi mesterségek Háromszéken és Erdővidéken. Háromszék Vármegye Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 2017. 123-133 o.