A nyereg, mint a lovaglás elengedhetetlen alapkelléke, végigkísérte az évezredek során a nagyállattartó ember életét. Eredete talán valahol az eurázsiai sztyeppéken található. Európába valószínű, hogy a népvándorlás korában került. A rómaiak nem használtak nyerget, ők egy puha takarót terítettek a ló hátára. A germánok szégyennek tartották a nyeregben való lovaglást.

„Sok szép mívöket az faragó rendeknek,Nézd elméjöket az ács embereknek,Csodáld erejét az malom-mesternek,Mert Isten után parancsol az víznek.” (Szentmártoni Bodó János, Az malom és ács mesterségek dicséretiről való ének, XVII. század) Nyelvünk tanúsága szerint az ácsmesterség régi, keletről hozott tudománya a magyarságnak. Ácsmesterek építették Erdély-szerte családok számára faházaikat, csűrjeiket, templomaikat,

„Az asztalos (szökrényes, szökrönyös) meggyalulja a deszkákat a gyaluval a faragó (gyaluló) széken, megsimétja a simétó gyaluval, megfúrja a furóval, megfaragja (díszíti) a faragókéssel, egybenfoglalja (ereszti) enyvvel és hevederekkel, és (így) csinál táblákat, asztalokat, ládákat, és egyebeket…” (Comenius, 17. század)Az asztalos mesterség az ácsmesterségből fejlődött ki a kora középkor idején.

Az esztergálás őshazája a Közel-Kelet; mintegy ötezer éves múltra tekinthetünk vissza babiloni, asszír, perzsa, egyiptomi, görög, római források alapján. Az első esztergák a tűzgyújtásra használt íjak elvét alkalmazó, kézzel hajtott „íjesztergák” voltak.Vannak vidékek, ahol megállt az idő: Marokkóban még napjainkban is láthatunk ezzel a szerszámmal dolgozó sakkfigura-készítő mesterembert.A következő lépés

A legrégebbi időkből fennmaradt csontból készült hangszerek több mint 40 000 évesek. A fa az ősidőktől napjainkig az egyik legfontosabb hangszer alapanyag. Fúvós, húros, ütős hangszerek megszámlálhatatlan változatait használjuk manapság is, legyen szó népzenéről, vagy koncerttermi muzsikáról. A zenélő és a zenét hallgató ember megtalálja helyét a világban, választ kap

Bodnár, pintér, kádár, borkötő, hordókötő – egyazon mesterségnek különböző eredetű (német, szerbhorvát, magyar) elnevezései. A kádármesterek készítették a mindennapi élethez szükséges különböző tárolóedényeket: hordókat, dézsákat, kádakat, puttonyokat, vedreket, bödönöket, csebreket, köpűket.Különösen fontos szerepük volt abban, hogy hordókkal lássák el a nagy bortermő vidékeket. Alapanyaguk elsősorban a tölgyfa volt, ezért a

Kizárja a rosszat, beengedi a jót – tartja a hagyomány, és valóban: a székelykapu nemcsak átjáró, hanem védelem, üzenet és dísz egy köntösben. A székelykapu hagyományos ácsmunkával, leginkább tölgyfából készül, kizárólag fa csapokkal összeillesztve, szerkezete az aranymetszés szabályait követi. Motívumai (nap, életfa) a teremtett világ rendjét tükrözik, és tájolása sem

„Veres zászlók alatt lobogós kopiát vitézek ott viselik,Roppant sereg előtt távol a sík mezőt széjjel nyargalják, nézik,A párduckápákkal, fényes sisakokkal, forgókkal szép mindenik”. A kopja egy hosszú, lándzsaszerű szúró-fegyver, melyet a XVII. századig, a lőfegyverek elterjedéséig használt a magyar lovasság. Eredete Belső Ázsiába vezet vissza, a honfoglaló magyarok is használták.

A természet számtalan kincsének egyike a taplógomba, amelyet az ember több ezer éve ismer és használ. Európában az Alpok Ötz-völgyében megtalált – több mint ötezer éves – rézkori ember tarisznyájában tűzgyújtásra és gyógyításra használt nyírfa- és bükkfa-taplót találtak.Az indiai Ájurvéda, a kínai gyógyászat és a népi gyógyászat világszerte ismeri és

Bár egyre kevesebben űzik, a zsindelykészítés mestersége még ma is él, és szükség is van rá, amíg állnak műemlék templomaink, falumúzeumaink, székelykapuink. A jó zsindely nem akármiből készül: csak olyan fából, ami még nem hallott harangszót. Ezért is kellett régen a tél végi, kora tavaszi erdők mélyére menni érte. A