„Az asztalos (szökrényes, szökrönyös) meggyalulja a deszkákat a gyaluval a faragó (gyaluló) széken, megsimétja a simétó gyaluval, megfúrja a furóval, megfaragja (díszíti) a faragókéssel, egybenfoglalja (ereszti) enyvvel és hevederekkel, és (így) csinál táblákat, asztalokat, ládákat, és egyebeket…” (Comenius, 17. század)
Az asztalos mesterség az ácsmesterségből fejlődött ki a kora középkor idején. Az „asztal” szavunk a szláv „stol” szóból eredeztethető. Míg az ácsok kemény fából, fejszével hasított-faragott elemekből illesztették össze az ácsolt ládákat, addig az asztalosok első sorban puha fából (fenyő) gyalult, fűrészelt, enyvvel ragasztott táblákból készítettek bútorokat, melyeket gyakran festettek is. A fecskefarkú fogazott illesztést már Egyiptomban ismerték i.e. 2000-ben, ez az illesztési technika ma is az igényes asztalos munkák alapja. Fontos szerepet játszottak a mesterség elterjedésében a 14. században megjelent vízzel meghajtott fűrészmalmok. A kézzel bárdolt gerendákat idővel kiszorították a fűrészelt anyagok, a gépesítés pedig hozzájárult a tömeges elterjedéshez. Erdélyben, különösen
Székelyföldön, az erdők gyakran családi vagy közbirtokossági tulajdonban voltak. Sebes sodrású patakok mentén alakultak ki a családi és „cimborasági” fűrészmalmok, melyek egy része még a XX. században is működött. Templomaink festett kazettás mennyezetei festő-asztalosaink alkotásai, melyek az ősi magyar díszítőművészet és a reneszánsz itáliai táblafestészet világát egyaránt őrzik. Különleges érték az 1668-ból származó énlaki unitárius templom 88 táblából álló mennyezete , amely székely rovásírással hirdeti az unitárius jelmondatot: „Egy az Isten”. Erdélyi bútorfestő központjaink közül kiemelkedő a vargyasi Sütő-család, akik 15 nemzedéken át adták tovább a szerszámot, a tudást és a mesterség szeretetét.
A III. Erdélyi Mesterségek Ünnepén több bútorfestő munkáját is megcsodálhatják, valamint szeretettel várjuk a közönséget Dr. Pozsony Ferenc, néprajzkutató, „Festett bútorok a Székelyföldön” című könyvének bemutatójára.