Műveltésgünk hajnalán, valahol a folyammenti letelepedések idején a földműves-állattartó kultúrák szükségszerűen létrehozták sajátos tárgyalkotói készségeinket. Így a szerszámkészítés, lakóhelykialakítás és komplexebb ruházatkészítés mellett az eledel tárolásához, készítéséhez  és fogyasztásához szükséges  tárgyak alkotása is ekkor jelenik meg (kb. 12000 évvel ezelőtt). Az agyagosabb föld és a tűz találkozása révén születő új anyag, a cserép szilárdsága, nedvességgel szembeni relatív ellenállása alkalmas volt edénykészítésre. Nagyméretű tárolóedények készültek már ekkor is, főzésre használt közepes nagyságú, ivásra alkalmas kisméretű edények is, egyéb funkciót betöltő cseréptárgyak. Sajátosak a henger, a csonkakúp, az orsószerű és a tojásdad alakú formák, melyek technikailag az agyaghurkák körkörös egymásra helyezése, összedolgozása révén születtek. Évezredeken át ezzel a technikával készül minden edény, majd csak a bronzkor végén jelenik meg a lassú korongon készített edénytípus. A vaskorban már gyorskorongon is dolgoznak. Körülbelül háromezer éve miden edényformát kitaláltak már, melyek egészen a XX. századig szinte változatlan formában vagy variációkban éltek tovább. Eltérés csupán a dekoráció terén és technikájában mutatkozik, továbbá a mázazás hoz majd számottevő újítást e téren a római kortól kezdve, bizánc kultúráján át a kelet befolyása révén. 

A régi korokban cserépedény-készítés céljából alapított telepek is léteztek a kisebb műhelyek mellett (pl. az ókori Aranyosmeggyes, a középkori Pécska). Erdélyben jelentős ismereteink vannak a régészeti anyagok révén a történelem előtti kerámiáról, az ókori és középkorból, koraújkorból származó anyagról, a történeti/néprajzi kutatás nyomán pedig a modernkori néprajzi kerámiáról. Az erdélyi szászok betelepülése után nálunk is megjelentek a fazekascéhek, ami fellendítette a helyi cserépedénykultúrát is. 

A fazakas faluhelyen egyszerű parasztember volt, aki földművelés mellett korongozott is, a céhes mesterek viszont iparosokként jelentős mértékét idejüknek a műhelyben töltötték. Akármelyik esetben is lett légyen egy fazakas, a munkamenete ugyanolyan sokrétű és fárasztó volt: a település határában az agyagkitermelés, agyagszállítás a házhoz, az udvaron az agyagtárolás és -kezelés, agyagelőkészítés a műhelymunkához (agyagverés, -tapotás, -szelés, -áztatás, -felverés, ismét agyagszelés, rögbegyúrás, kiszerelés). Sok esetben a műhely maga a lakóház konyha-része volt, itt történt ablak mellett a korongozás, a mennyezet alatti deszkákon a szárítás, ismét az udvaron a megöntés, majd következett a díszítés. Mindehhez szükséges előkészületként megtörtént a festékörlés is. A katlanszínben állt a kemence vagy katlan, itt történt a kemence megpakolása, az égetés hosszú folyamata, majd a kirakodás. Az előzetes mázörlés és -keverés után a mázöntés következett, aztán az edény újra berakása, a második égetés és a kirakodás. Hátra volt még az áru felpakolása a szekérre és a vásározás. Ez pénzért történt a helyi piacon vagy távoli településeken, faluzáskor pedig terményért adták az edényt. Olykor hatalmas távolságokra is elszállították az edényt akár maga a fazakas, akár a kereskedő.